Montecastelli, San Gimignano, Monteriggioni, Siena, Firenze fért bele ebbe a 2009es toszkán útba, Nagy Lajos
Évek óta kacérkodtunk egy Toszkánai utazás gondolatával. Ott többször megfordult ismerőseink, továbbá a Földi Útikalauz idevágó szerzői szerint is elsősorban tavasszal, esetleg ősszel érdemes odautazni. Mi is úgy gondoltuk, hogy tavasszal szebb a még üde zöldellő táj, melynek színeit még nem fakította ki egy perzselő nyár heve. Az éves vakációs utazás előtt mindig azon vagyok, hogy a lehető legtöbb információval bástyázzam körbe magunkat – megelőzni igyekezvén bárminemű kellemetlenség bekövetkeztét, nosza a világhálóra vetém magam.
Amint átböngésztem több szerzőtárs ihletett írását, éreztem, hogy egyre inkább elhatalmasodik rajtam a kíváncsiság és a táj megismerésének vágya. 'Toszkána Vikitől' (köszi, ez én vagyok - a szek) a város látogatásokról, parkolási lehetőségek felől kaptam jól használható tanácsokat. Kedvezményesen megkaparintottam a NatGeo Firenze című úti könyvecskéjét, mely roppant célszerű kialakításával, strapabíró kihajtható lapjaival lopta be magát szűmbe. És persze néhai szüleim révén bírom a Panoráma könyvek Itália című kötetét – ha szabad megkockáztatnom, azóta se írtak ilyen jó útikönyvet...
Az agriturismo honlapon hosszan-hosszan böngészve igyekeztem úgy árban, mint elhelyezkedést tekintve kiszemelni egy úticélt. Korábbi kedves kollégám – (bizton nem ok nélkül ) immár harmadjára oda készülődvén javasolta Casale di Parit. Az ötszáz éves kőház nagyon szimpatikusnak tűnt. Feleségem kollégája pedig Montecastelli Pisanot hozta szóba, hol pár évvel korábban nyaraltak. A kedvező élmények felidézése és a nyaralóról látott képek érezhetőleg rabul ejtették nejemet, mert hiába hozakodtam elő több úticéllal, Őnagysága gondolatilag már végérvényesen lecövekelt oda. A leírásokban legtöbbet emlegetett, ismert látnivalók (Firenze, Siena és kissé távolabbra pillantva Pisa) tekintetében is centrális elhelyezkedésűnek tűnt. A kocka tehát el volt vetve.
Mivel átlagemberként az időpont idén is csak az utolsó pillanatban tisztázódott, a házigazda netes elérhetőségét ismerve, először közvetlenül tőle érdeklődtünk, van-é szabad apartmanuk kettőcskénknek május utolsó hetére. Egy múltbéli igen kedvezőtlen tapasztalatunk nyomán Tőle is hétfőtől kértük a terminust, márcsak azért is, mert mindenhol a szombati „váltást" hangsúlyozták. Hamarosti igenlő válasza után izibe' elindítottam a szállásfoglalási processzust az oldalon keresztül, átutalván az obligát 30% előleget. A Michelin útvonalkereső segítségével megnéztem az útvonalat és a macerásabbnak tűnő nagyváros-közeli autópálya csomópontok részletét kinagyítva kinyomtattam. Te jó ég, némelyik szakasztott úgy festett, mint egy jókora lábasra való makaróni. A GPS-ek alapjául is szolgáló Google térképek azonban megfelelő nagyítással, a kék nyilacskákkal és a sávokba beírt infóval szerintem bármely pánikba esni hajlamos autóst kitűnően útba tudnak igazítani. Szépen összeállott tehát egy lapozható itiner, melyet még kiegészítettem a célbavett helyi látnivalók megközelítési útvonal ajánlásával. A távolság írtóztató, 1050 kilométerre volt taksálva - eleddig a legmesszibb kroác úticélunk is alig volt több, mint 600 kilométer. Az átlag sebesség szempontjából viszont kedvező előjelnek tűnt, hogy ebből alig 100 kilométer mutatkozott „nem autópályának".
Az első harmincat Hegyeshalom után Burgenlandban tudtuk le, aminek végén kissé elkeveredtünk a rövidke Bécsitől a Grazi irány után koslatva. (A sógorféle pályamatricát még itthon megvettem.) Az idő, csakúgy, mint a táj, szép volt. Noha több olvasmányban figyelmeztettek a sógoroknál fokozott rendőri ellenőrzésre, mi egyetlen egyszer láttunk - ravaszul, egy enyhén ívelő alagút kijáratánál - lesben méricskélő egyenruhásokat. Neki erisztettem a komédia múzsájáról Thália nevet kapott négykerekűnket, és ahol lehetett, bizony nemigen tartottam be a limitet.
A pályákon száguldás során elsuhanó tájra pillantva rendre előjön az a beválthatatlan vágy, hogy de jó lenne azokon komótosan végig döcögni, benne a tájban és végig élvezni azt. Apropó, eleddig nem méltattam kölcsönkért alkalmi útitársunkat, egy GPS-t. Gazdája hipp-hopp elmagyarázta működését, és még otthon összevetettem a Michelinről származó útadatokkal, mellyel jól egybevágott. A masina egy székely atyafi tájszólásával adta az épp aktuális infókat.
Feltehetően a friss - és bizonnyal jó - szoftvernek kösönhetően, már a sógoroknál buzgón jelezte a telepített sebességmérőket (is). Viszont bosszantó módon néha épp az adott kritikus ponton maradt néma. Egy helyet nem ismert fel Itáliában, a Mestrét elkerülő vadiúj pályaszakaszt, mit röviddel azelőtt adott át Signore Berlusconi. Általánosságban elmondhatom, hogy Itáliában minden jól ki van táblázva, és megkockáztatom, hogy csupán térképpel akkor is oda találtunk volna, ha derék székelyünk nem segít – miként tette - az utolsó vidéki elágazásig.
Az olasz autósok nem vágtatnak, bár kissé túllépik a 130-as limitet, és érdekes módon nemigen lassítanak a sűrűn telepített - és hatalmas táblán jelzett - sebességmérők előtt. Lehet, hogy azokat csak a nyári szezonban kapcsolják be? Még a miénkénél jóval nagyobb teljesítményű járgány is rögvest kihúzódott, amint a belső sávban nagyobb tempóban utól értünk egyet a számtalanból. Végül jó tempóban, itt-ott megállva 12 óra alatt róttuk le a végtelennek tűnő odautat.
A látnivalókról leírásomban nem ejtek szót, hisz' nagyon sokan megtették ezt már előttem, avatottabb szavakkal. Csupán annyiban szummázom benyomásainkat, hogy úgy véljük, ami életünkben vajha lesz képes azt bármi felülmúlni. Az alábbiakban közreadom hat fényképemet, mihez benyomásainkat tükrözni vágyó pár sort fűzök.
Szálláshelyünk Toscana déli részén, a Cecina folyó festői szépségű völgyének délkeleti peremén magasodó domb tetején épült, jellegzetes apró középkori településen, Montecastelliben volt. A mintegy száz lakosú zsák faluban végetér az út, onnan tovább már nem vezet. A négyszintes, kőfalazatú vendégház a domb délkeleti meredek lejtőjének peremén áll. A völgy felé néző homlokzat elé három árkádos fedett loggiát toldottak, melynek teteje a ballusztráddal díszes erkély. A loggia elé, a domboldal lejtését követve feszített víztükrü medencét alakítottak ki. Esti borozgatásunk kedvenc helye volt a medence körüli terasz, holis az alant elterülő szőlőültetvényről származó chiantit kortyolgattuk a későn leszálló nyári estében lengedező meleg fuvallatban. Városi létünket állandóan övező folyamatos zajhoz szokott fülünkkel fenékig kiélveztük a hatalmas völgyre ülő szinte süket csendet. Apartmanunk étkező-nappalijának egyik ablaka szintén a Cecina völgyére nézett, aminek felejthetetlen látványába nap-mint nap bele-bele feledkeztünk.
Szinte mindennap tettünk egy sétát szálláshely-falucskánk girbe-gurba utcáinak évszázados házai közt. Eleinte még csodálkoztunk, hogy minden tárva-nyitva, az ajtózárakban benne a kulcs és a locsolgató, sepregető, tenyérnyi kiskertben kapálgató idősek Bona sera köszönését nemigen tudtuk megelőzni. A sok-sok kő közé igyekeznek minél több virágot csempészni. Az utcácskák korabeli térburkolatát fekete aszfalt váltotta fel a nemrég befejezett közművesítés nyomán, minek során szinte minden ház tövében kábelek kunkorodnak, és egy közeli geotermikus erőműböl bevezették a meleg vizet! A panoráma egy pontján késő délután aranycsík jelzi az egyórányira eső Tirrén tenger Follonica öblének vizét, a hatalmas tengerjáró szabad szemmel alig látható pötty rajta.
Meglátogattuk a középkor hangulalát őrző, kötelezően dombtetőre emelt városkát, San Gimignanot is. A "középkori Manhattan"-nak titulált település gyakran egymás ellen is feszülő helyi hatalmasságainak vetélkedését őrzik az egyedi arculatot adó híres lakótornyok, melyek egykor védelmi célokat is szolgáltak. Azidőtájt állott ott vagy ötven, mára megmaradt tizenhárom. A Piazza della Cisterna szép példája az olasz városépítők híres térképző tehetségének. A két észak-déli irányú hosszú főutca találkozásában, a domb tetején levő tér az övező épületek irányába itt-ott emelkedik, avagy lejt. Közepét nyolszögletű lépcsőzettel kiemelt, kőbálványos ciszterna uralja. A teret keskeny homlokzatú, a különböző korok stílusát idéző, de talán mégis épp ezért valamiféle utánozhatatlan egységet sugárzó jellegzetes épületek övezik. Köztük is a legmagasabbat választotta a kőből kitudj' honnan előbújó és miből táplálkozó borostyán, hogy kígyózó csápjaival igyekezzen a természet számára visszahódítani. A napernyők mögötti méregdrága étterem enteriőrje stílszerűen középkori és a térrel átellenes oldalán levő nyitott teraszról a hamisítatlan toszkán tájban gyönyörködhetnek az árakat megfizetni képesek – az étterrem zsúfolásig volt.
Ott tartózkodásunk általam tán legjobban várt kiruccanásának célpontja Siena volt, a leginkább egységesen gótikus stílusu híres, régi toszkán város. Azon a csütörtökön nagyon meleg volt. A nehezen meglelt külvárosi parkolóból egy meredek, napégette utca árnyékosabb falai mentén kaptattunk felfelé az évszázadok során fényesre kopott köveken a Piazza del Campo irányába, oda, ahova minden ide látogató útja kötelezően kell, hogy vezessen. A többnyire gótikus időket idéző stílusaban emelt, magas épületek közt kígyózó szűk utcák mélyére a nap égető sugarai szerencsére nemigen hatolnak le. Amint közeledtünk a három összefüggő dombra települt ősi város központja felé, egyre több, a világ minden tájáról idesereglett náció képviselője nőtt hullámzó tömeggé. A Campóról tudni kell, hogy utcák oda nem vezetnek, sikátorokon át érhető el. A fényképen annak a felejthetetlen pillanatnak a hangulatát próbáltam megörökíteni, mikoris egy sikátorból kilépve a delelő magasból ránk tűző itáliai nap sugaraitól hunyorgó szemeink előtt hirtelen kitárult a világ egyik legszebb terének mondott Campo. A nyitott kagylót formáló, enyhén lejtős tér velünk szembeni, alsó részéből tör az ég felé a Palazzo Pubblico méltóságot sugárzó hatalmas, tégla falazatú tömbje és a karcsú harangtorony, melynek százkét méter magasságú csúcsa fehér kőből koronázott. A ragyogó azúrkék itáliai égbolton kirajzolódó felhő, mint múló természeti képződmény felesel egy, az ember által az örökkévalónak emelni kívánt építménnyel.
Monteriggioni 1210 körül épült és épen megmaradt középkori várába véletlenül vetődtünk. Újra szembesülhettünk azzal a helyi sajátossággal, hogy több vár élő, lakott település. A várdomb körvonalát követő várfal tizennégy vártoronyának egyike alatti Porta Romanan át a vár közepén levő négyszögletes Piazza Roma-ra jutunk. A tér egyik odalát ékesíti az egykorú, román stílusban épült téglalap alaprajzú aprócska Santa Maria templom, mely még ma is áll és nyolcszáz éve fürdik az itáliai ég napsütésében. Nyitott fedélszékes, belsejében korabeli kőfaragásokkal, falfestményekkel. Mióta a sors lehetővé tette, hogy Toszkánában néhány hasonló korú nemesen egyszerű, vagy akár a carrarari márvány lehetőségeinek határáig csipkeszerűen kifaragott építészeti emlékekben (Pisa) gyönyörködhessek, határtalanul irígylem Itália földjét, hogy nálunkénál szerencsésebb történelme lehetővé tette mindezek fönnmaradását. És ugyanilyen határtalan haraggal és gyűlölettel gondolok azon hódítókra, kik hajdan feldúlták hazánkat és felégették, lerombolták legtöbb, hasonló szépségben pompázó várunkat, templomainkat. (Százezreket megöltek, vagy rabszolgasorsba döntöttek, lányainkat-asszonyainkat megerőszakolták és azóta egyikünk se mondhatja magáról, hogy magyar...)
A reneszánsz fővárosa, Firenze históriai emlékei hihetetlen gazdagságban tolulnak látogatói szeme elé. Csupán erre a városra hetek kellenének, hogy a leghíresebbeket, s azokat is csupán kívülről megcsodálhassa valaki. A város belsejébe igyekezvén szerencsés véletlenünk (és a közlekedés sodró forgataga) a város felett fekvő Piazza Michelangelo-ra irányította autónkat. De nem bántuk, mert az Arno által kettészelt, alattunk elterülő város csodálatos panorámájában gyönyörködhettünk. Ezek egyike a Ponte Vecchio, amely megjelenésében a maga nemében szinte egyedül álló (vö. Rialto). Tudni illik, hogy a Mediciek székhelye a folyó innenső partján levő Pitti palota volt, honnan e hídon át gyalogoltak át az egykori városi elöljárósági palotába (ma Uffizi). A hídon célszerűen a mészárosok űzték iparukat, s mivel az ebből fakadó bűz csavará a főurak orrát, hát kitiltották onnan e derék mestereket. Aztán lett e híd az aranymíveseké.
A teljes cikket itt olvashatjátok el utikalauz